20 nap…

14:28

Annyira, de annyira élvezem ezt a csendet és ez a hihetetlen nagy nyugalmat!!! Egyedül ülök a  teakonyhában az egyik kanapén és a Reneszánsz embert és A Dzsungel könyvét nézem. Mögöttem a fal. A túloldalon az ágyam. Alig-alig lézenghetünk tízen a falak között. A dánok közül megint sokan elmentek a reggelit követően, közülünk pedig a legtöbben átruccantak Aarhusba múzeumozni. Én majd a skanzent szeretném látni ott. Nagyon! A reggeli ma 10:00-kor kezdődött. Már letudtam -1030 kalóriát, tegnap -1003 volt. 1000-nél alább már nem adom :)! Voltam már boltban is, ebédeltem, most fő a kávé. Három nap Mennyország!!! 

Az éjjel egyedül aludtam. A buli ugyan még javában tartott, mikor is 1:00 után pár perccel felébredtem arra, hogy Luca pakolászik valamit, aztán kiment. Gondoltam, ha már felkeltem, én is kimegyek a mosdóba. Luca épp onnan jött ki. Köszönt. Mire visszamentem a szobába, az ágyneműje nem volt sehol. Az egy dolog, hogy nem vagyunk egymásnak senkik, de igazán odabökhetett volna valamit. Mindegy. Remélem ő nem azért “költözött”, mint amiért Dávid alszik olykor-olykor itt a teakonyhában. Nem hiszem, hogy az én higiéniámmal bármi gond lenne.

18:27

A vacsi ma nagyon meghitt volt, tizenhárman ettünk a DVD-s szoba mellett. Sári, Tina és Luca most érkeztek meg Aarhusból, szóval a suliban egészen pontosan tizenhatan maradtunk a hatvanból (és nem nyolcvan, bár én még nem néztem ennek utána. A reggeli morningsamlingos listáról kiderül.)

Ez a legszebb, legboldogabb nap, mióta itt vagyok. Tegnap éjjel még üvöltöztek mások a fő üvöltők helyett, de az Einsteines buliknak hajnali háromkor vége szakad, úgyhogy azt legalább be tudom tájolni, mikortól van csend. Ma az lesz!!! Csend, béke és nyugalom. Rájöttem, hogy többek között ez az, ami itt engem roppantmód zavar a már sokat emlegetett magánszféra (amúgy teljes) hiányán kívül. A folytonos nyüzsgés, hogy egyfolytában zizegünk, midig kell valahová menni, mindig kell valamit csinálni. Amikor pihennénk, lenn szól a tam-tam és sehol nem lehet nyugton az ember, mert minden helyiségben, minden sarokban és kuckóban üvölt, nyerít, visít valaki. Amikor hazamegyek, 26-án egész nap csak az ágyamon fogok feküdni, maximálisan kiélvezem a szobámat s egyáltalán, abban a néhány napban azt (is), hogy hosszú-hosszú hetek óta nem aludtam egyedül. Leszámítva a tegnap estét.
Már mindent elterveztem magamban (másokkal is). Mikor, hová megyek, mit csinálok. Azt is, hogy kivel. Azt meg pontosan tudom, hogy kivel nem… És nem kell felkelnem reggel 7:00-kor ahhoz, hogy enni kapjak és nem kell, nem muszáj semmit. Csapatot építeni a legkevésbé sem. Körülöttem, körülöttünk, a szűk környezetem körül zajlik az élet, úgy igazán és rendesen, vagyok eleget emberek között is, ha éppen arra van kedvem és ez most hiányzik is. Azokkal az emberekkel. Többnyire ők sem pont az én saját korosztályom, de az érdeklődésünk azonos. Nem túl komoly vagyok, ahogy itt fogalmazott egy magyar lány, hanem szimplán és egészen egyszerűen tíz évvel idősebb a legtöbb embernél, aki most ide felvételt nyert, vagy épp beiratkozott.

Pont az új periódus kezdetekor megyek vissza, még pont bele tudok kóstolni, még pont le tudom adni azt a két tantárgyat, amitől mindenképpen meg akarok és meg is kell szabadulnom.

Most jut csak eszembe, tizenheten vagyunk, csak Ricsit nem láttam az asztalnál.

Ez most jól esik. Megint: