A keddből 30 perc a suliban, 1 óra 22 perc Hadstenben és megközelítőleg 10 óra 50 perc Dániában

A reptéren Ricsivel gyakorlatilag minden létező pultnál kekeckedtek, én pedig hurcolkodás közben elhagytam az útravalómat és ami ennél sokkalta fájóbb, a Katedrálist is. Tripla zacskóban akasztottam a kisebbik bőröndre, de az első zacskó valamikor kiszakadt és a becsekkolásnál vettem csak észre, hogy gyanúsan könnyűvé vált a terhem. 

 

Reggel 6:00-ra a reptéren voltunk, 6:45-kor pedig már az átvizsgálásra igyekeztünk. Az ezt megelőző és a becsekkolást követő ellenőrzésen Ricsi felé megjegyezték, hogy túl korán jött… ezt már csak azért sem értem, mert ha már kiírják, hogy lehet becsekkolni, mit gondolnak, mit csinálnak utána az emberek? Járkálnak fel s le a csekkin pultok előtt? …. De. hát ez Dánia :)!… Az ellenőrzésen neki le kellett venni a cipőt és kétszer-háromszor át is tapogatták, ahogy azon a kis dobogón állt.

 

 

Ugorjunk oda, hogy a repülőn ülök. Az utolsó előtti sorban, ablak mellett. Közvetlenül mellettem nem ült senki, a másik szélen egy olyan lány foglalt helyet, aki imádja Dániát, ott tanul. (ott…. 🙂 Értitek?! :)….)
Sokáig tartott, amíg ráfordultunk a kifutópályára, de aztán hipp-hopp s már magasan a házak felett suhantunk.  Alattunk a felhőtenger. Hiába nyújtogattam a nyakamat, ha a szél ütött is rést valahol az összefüggő felhőtakarón, azt nem lehetett elkülöníteni az alatta húzódó hófödte tájtól. Csak akkor, amikor már rég Pest felett repültünk és ereszkedtünk lefelé oda, ahol a családom már várt rám.

S zárásképpen a tablófotó, amit a reptéren fényképeztem le. Nem kapom meg e-mailben, mert Ricsinek fogalma sincs, hol szkennelhetné be azt, amit Allen odaadott neki. A sajátját. De nekem így is tökéletesen megfelel.

Amit az iskolában hagytam (s, most nem arra a néhány tárgyra gondolok), többek között egy cetli, amire a blue book miatt volt szükség, csak, hogy senkinek ne sírjon a szája széle. Meghagytam az adataimat, kérték, írjak valamit magamról, amit ott senki sem tud. Valami meglepőt. Törtem a fejem, de akkor már igen-igen álmos voltam és két óra is alig volt hátra az indulásig. A jellemzésemet a “barátok” töltötték ki, ahogy adtak tanácsot a jövőre nézve is. Ezt Szandi szóban is prezentálta nekem később. Amit írtak, azt nem olvastam, de attól tartok majd elküldik. 🙂 Utánam nyúlhatnak, de vissza már nem ránthat semmi és senki. Ott már ma sem voltak megtartva az órák, mert egy háromnapos virgonckodással, játékkal és persze könnyek közepette lezárják a 2012-es őszi szemesztert. S ez egyben a végét jelenti majd mindennek. Mi voltunk azok, akik elmondhatják magukról, hogy részesei voltak annak, hogy dánok és nemzetköziek együtt éltek négy hónapon át. S akárhogyan is volt, ez tagadhatatlan tény marad.